08. Fekete leves

ANNIE ROBB

Poison

Hátamat fáradtan döntöm neki a kopott, - jéghideg falnak, majd csúszok le egészen a földig, míg meg nem érzem magam alatt a talajt. A kis cellaszerű helyiség teljesen leamortizált, arról nem beszélve, hogy semmilyen fűtésre alkalmas tárgy nincs még csak a közelében se. Nagyot sóhajtok, fejemet a falnak döntöm, alsó ajkamat fogaim közé véve kezdem kapirgálni körmömről a fekete lakkot, miközben várom, hogy végre történjen valami. Hosszú percek telnek el eseménytelenül, kezdek teljesen ideges lenni, hisz mióta idehoztak még csak telefonálni sem telefonálhattam. Figyelmem hosszasan elidőzik az íróasztalra rakott tárgyakon, köztük azokon, amik a zsebeim kipakolása során kerültek oda. Tekintetem elszakítom fekete telefonomról, mikor a helyiségbe egy fiatalabb nő lép be. Sötét haja szoros lófarokba fogva pihen feje tetején, rideg kék szemeivel semlegesen mér végig, majd mint a cövek megáll a cellám előtt. 

- Telefonálhat - szólal meg mélyebb hangon, kezeivel zsebébe kotorászik pár másodpercet, majd egy kulcscsomót húz elő, aminek segítségével könnyedén nyitja ki előttem a cella ajtaját. Ahogy elhagyjuk a kis termet, mintha teljesen máshova kerülnénk. A frissen meszelt fehér falakról parafatáblák lógnak le, mindegyik dugig teletűzdelve hivatalos papírokkal, - jegyzet tömbből kitépett színes cetlikkel. Tőlem balra külön kialakított részek vannak, mindegyik kis zugban külön számítógéppel, - íróasztallal, míg a jobb oldalon csukott, néhol nyitott ajtókkal találom szembe magam. Mindegyik ajtó sötétkékre van festve, fehér betűkkel olvasható le róluk, melyik micsoda. 

- Öt percet kap - megfigyelésem félbeszakad, ahogy a nő ismét megszólal. Meglep, a velem szemben lévő íróasztalon elhelyezett vezetékes telefon, nem bántam volna ha legalább ennyi időre visszakapom a mobilom. Nem sok időm van, ezért hamar beütöm Ron számát, majd ujjaimmal az asztalon kezdek dobolni, míg arra várok, hogy felvegye. 

- Mondjad - szól bele, miután már másodszor próbálom hívni. Hangja korántsem olyan kedves, mint általában. Sokkal inkább hangzik sürgetőnek, idegesnek. 

- Segítened kell - mondom a szokásosnál halkabban. Pár másodpercig néma csönd van, tekintetem ide-oda cikázik az irodaként kialakított helyiségben.

- Mi történt? - kérdezi. Olyan a hangja, mintha nem is vele beszélnék, amit annak tulajdonítok be, hogy tucatszor próbált elérni az este, s én nem reagáltam rá. Tudom, hogy haragszik rám, de nagyon bízom benne, hogy nem most akarja kitölteni rajtam a haragját. Nem hagyhat cserben. 

- Hosszú lenne telefonban elmesélni. Kérlek, gyere értem - hadarom, körmeimet idegesen mélyesztem tenyerembe. Ajkamat harapdálom, a vonal másik végén vibráló csönd teljesen kiakaszt. 

- Hol vagy? - kérdése hallatán kissé megnyugszom, ám hamar rájövök, hogy koránt sincs vége, hisz még csak most jön a fekete leves.

- Az őrsön - válaszolok. Szívem hangosan dübörög, bele se merek gondolni, mit fogok ezért még hallgatni, de jelen pillanatban ez érdekel a legkevésbé. Ki akarok jutni innen.

- Bejöttem a bárba, de ha végeztem elmegyek érted és meglátjuk mit tehetünk - hadarja, majd minden köszönés nélkül bontja a vonalat. Nagyokat pislogok, ám azt még magam sem döntöttem el, hogy a beszélgetés melyik része váltja ki belőlem a meglepettség érzését. 

Nem tűnt olyan meglepettnek, mikor közöltem vele hol vagyok, ahogy az is meglepő, hogy nem ordította le azonnal a fejem, s kérdezte meg mit csináltam már megint. 

- Lejárt az idő - lép be ismét a nő, mire csak biccentek. A telefont a helyére rakom, majd követve őt sétálok vissza abba a visszataszító cellába. Mivel a "ha végeztem elmegyek érted" nem árulja el, hogy körülbelül mennyi időt kell várnom Robra az ágyra ülök, nincs szükségem egy komoly felfázásra a hideg talaj miatt. Törökülésbe helyezkedem, hátamat ismét a falnak döntve kezdek el gondolkodni, hogy is kerültem ide. Teljesen nyilvánvaló, hogy a vádakból, amikkel engem illettek semmi nem igaz, de ezzel csak magamat nyugtatgathatom, hisz igen csekély az esélye, hogy Ron hinni fog nekem. 

- Nem mondasz semmit? - kérdezem, miután Ronnal az oldalamon kilépek a rendőrkapitányság ajtaján. A fagyos levegő azonnal megcsapja arcom, a szél sunyin szökik be kicipzározott kabátom alá, s kap bele vállamra engedett hullámos tincseimbe. Ron néma marad, anélkül sétál mellettem, hogy akár csak rám nézne, s ez bosszant. Szemmel láthatóan haragszik rám, némán sétál le a lépcsőn, s nyitja ki az út szélén parkoló fekete autót. Beszállok, a kényelmes bőrülés kissé besüpped súlyom alatt, majd bekötöm magam, s tekintetemet az ablakra tapasztom. Függetlenül attól, hogy hajnali egy óra is elmúlt már az élet nem állt meg. New York utcái ugyanolyan forgalmasak, mint nappal, sőt talán még nagyobb is a forgalom. Tucatnyi fiatal rója az utcákat, szórakozóhelyek fényei díszesítik az eget. 

- Még egy balhé és haza költözöl - szólal meg hirtelen, kijelentése hallatán köpni-nyelni nem tudok. Elhiszem, hogy ideges, hogy haragszik rám, de nem ő dönti el mit csinálok. Elég nagy vagyok már, tudok vigyázni magamra, s attól, mert ő tetszeleg a legjobb barát szerepében, még nem mondhatja meg mit csináljak. Szívesen kimutatnám nem tetszésem, de mivel ma már így is sok emberrel összevesztem, csöndben maradok. Nem akarok tovább játszani a tűzzel, több mint valószínű, hogy reggelre Ron megnyugszik, s tiszta fejjel fog gondolkodni. Az út további része csendben telik, egyikünk se szól a másikhoz, amit úgy igazán nem is bánok, hisz nem nagyon tudnék mit mondani. Bocsánatot kérni nem fogok, nincs miért. Semmit nem tettem, ami bocsánatkérést követelne, amúgy sem erősségem a bocsánatkérés. Nem vágyom másra, csak hogy hazaérjünk, elmehessek zuhanyozni, és bedőlhessek az ágyba. Pilláim ólomsúlyúak, alig tudom nyitva tartani a szemem, miközben figyelem az elsuhanó tájat magunk mellett. A hazafelé vezető út hosszabbnak tűnik, mint általában, megkönnyebbült sóhaj szökik ki ajkaimon, mikor megpillantom a bézsszínű tömbházat, amibe lakunk. Ron leparkol, bezárja az autót, majd elindulunk fölfelé. Meglep, mikor nem kezd a kulccsal bíbelődni, könnyedén nyomja le bejárati ajtójának kilincsét. A fények, s a hangok, amik bentről szűrődnek előre hamar tudtomra adják, hogy a lakás nem üres, s ahogy beljebb megyek teljes életnagyságban láthatom a vendégeket, akik közül egy számomra kimondottan nem kívánatos személynek számít. 

Jake azonnal rám mosolyog, amit halványan viszonozok, majd nem törődve a kanapé másik felén elterülő alakkal rúgom le a tornacipőmet, s megyek a szobámba minden hang nélkül. Tüntetőleg hangosan vágom be magam után az ajtót, szinte visszaszámolom a másodperceket, mikor kiabál be Ron, hogy ne csapkodjam az ajtót, de ezúttal semmi. Kabátomat a fotelba dobom, majd a fürdőbe sétálok, s miután minden ruhámat a szennyes kosárba dobom beállok a zuhanyzóba. Több mint húsz percig hagyom, hogy a forró víz égesse a bőröm, szemeimet csukva tartom, teljesen elkalandoznak a gondolataim. Hatalmas gőzfelhő nyer utat, amint kilépve a fürdőből a szobába sétálok, miközben egy törölköző segítségével alaposan áttörlöm a hajamat. Fáradtan dőlök rá az ágyra, el se hiszem, hogy végre itt vagyok, s hogy végre vége van ennek a szörnyű napnak. Oldalra fordulok, tekintetem elidőzik a nagyváros fényein, miközben lassan hagyom, hogy az álom maga alá taszítson, ám mielőtt végleg álomvilágba menekülhetnék, egy kopogás hoz vissza a valóságba. 

- Gyere - kiáltok ki, próbálom nem leleplezni a hangomban megbújó haragot. Már várom, hogy Ron kék szemei feltűnjenek szoba ajtómban, ám amikor az ajtó kitárul, s a mögötte álló alak belép, teljesen ledöbbenek.