2013. augusztus 11., vasárnap

04. Egy csónakba evezünk

Sziasztok kedves Olvasók!

Tudom, azt írtam, hogy most jó ideig nem jelentkezem új résszel, ennek okának pedig a nyarat, illetve a nyaralást neveztem meg! Az igazság az, hogy nem tudtam lesz-e időm a programok, illetve a pihenés mellett írni, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nekem az írás a pihenés.
Nem tudok sok mindent mondani erről a részről, talán annyit, hogy egy este alatt íródott. Azt hiszem, nem került többe, mint másfél órámba, ami kicsit boldoggá is tesz, viszont eléggé bizonytalan is vagyok. Nem tudom, elég jó lett-e, de ezt a Ti dolgotok eldönteni!
Szeretném megköszönni az előző fejezethez írt megjegyzést, illetve azt a négy pipát!
Remélem ehhez a részhez is leírjátok a véleményetek, és kérlek titeket, hogy őszintén mondjátok meg, ha nem elég jó! Szívesen fogadok kritikát, természetesen a megfelelő módon megfogalmazva.

Jó olvasást, és további kellemes, - élményekben gazdag nyarat!
Üdvözlettel; 
 
Alice W. 
 ○○

- Köszönöm – motyogom orrom alatt, majd ráérősen kilépek a trafik ajtaján. Büszkén csúsztatom a cigis dobozt dzsekim zsebébe, majd felnézek a csillagokkal fedett égboltra.
Kezeimet zsebre vágom, s úgy indulok útnak, bár még nem szándékozom haza menni. Igaz, hogy már elé
g késő van, de valamilyen úton-módon ki kell szellőztetnem a fejem, s erre nincs is jobb mód, mint a séta, s a jóleső cigarettázás, ami ugyan káros; engem mégis jó érzéssel tölt el.
Néha elszakítom tekintetem az unalmas szürke járdáról, körbenézek, hogy ne menjek neki senkinek, de aztán hamar visszatérek a teljesen jelentéktelen pontok feltérképezéséhez.
A parkban már senki nem jár, a fölém tornyosuló lámpák világítják meg a macskakővel kirakott járdát. Próbálok még egyedüllétem ellenére is minél eldugottabb helyet találni, így az egyik öreg fűzfa alatt pihenő padra huppanok le. Öngyújtóm segítségével meggyújtom a vékony szálat, majd azonnal ajkaim közé veszem, s mélyet szívok belőle. A füst gomolyogva hagyja el ajkaimat, majd pár másodperc múlva már nyoma sincs. Így megy ez egészen addig, míg a szál el nem kopik, a csikket elnyomom, majd a közvetlen a pad mellett álló zöld kukába dobom. Október lévén a levegő csípős, könnyedén beszökik vékony dzsekimen, engem ezzel didergésre kényszerítve. Megsimítom karomat, majd lassan felállok, hogy útnak induljak. Lassan félrehúzom a fűzfa lelógó ágait, hajamat kifésülöm hajamból és már el is indulok. A park hatalmas kapuján kiérve még kísértetiesebb a környezet. Az utcán alig bolyong pár ember, a legtöbb boltban már sötét van, és a magasra felnyúló felhőkarcolók se keltik a legmegnyugtatóbb hatást. Kiráz a hideg, miközben elhaladok a parkot körül ölelő kőkerítés mellett.
Felugrok, s talán egy kicsit még kiáltok is, mikor egy fekete macska hirtelen ugrik le a kerítésről, s szalad át előttem a járdán. Megállok, körbenézek.
Alsó ajkamba harapok, s hármat visszalépek, amit semmi mással nem magyarázok, csupán babonás természetemmel. A telefon hirtelen kezd zúgni a zsebembe, ami szintén megijeszt.
- Basszus – motyogom, majd előhalászom a készüléket. Sóhaj szökik ki ajkaimon, mikor megpillantom legjobb barátom nevét villogni szüntelenül a kijelzőn. Eszembe sem jut Ron aggodalmas természete, egészen, míg fel nem veszem a telefont, s ő le nem szid, hogy miért nem tudtam felhívni, és szólni neki, hogy még egy darabig ne várjon. Közlöm vele, hogy nemsokára otthon vagyok, majd minden köszönés nélkül kapcsolok szét, ami miatt biztos, hogy szintén hallgatni fogok.
Átkocogok az úton, ezzel arra az oldalra kerülve, amin végig haladnom kell majd.
- Hé, nincs egy cigid? – a férfihang felé fordulok. A sikátor sötét, csak pár magasabb, - erősebb testalkatú férfit látok bent. Ennek ellenére nyugodt szívvel veszem elő cigis dobozom, s nyújtom a magas férfi felé, aki időközben közelebb jött.
- Tüzet? – kérdezem, miután visszacsúsztatom a dobozt a zsebembe. Biccent, majd lehajol, hogy meg tudjam gyújtani, a már szájába helyezett szálat.
- Kösz – mondja, miután beleszív a cigarettába, s a füstöt kifújja. Biccentek, nem szándékozom komolyabb beszélgetésbe elegyedni az ürgével, így vissza is lépek a megvilágított járdára.
- Nem láttunk még errefelé – kiált utánam.
- Ezt úgy mondod, mintha mindenkit ismernél New Yorkban – kiáltok vissza, miután már visszafordultam felé. Egyik szemöldököm felhúzom, kezeimet ismét zsebre dugom.
- Ezen a környéken mindenkit ismerek – mondja már halkabban. Lép egyet előre, amitől a mellette magasodó lámpa fénye rálátást nyújt eddig elrejtett arcára, amit a sötét miatt még akkor sem láttam, mikor egész közel kellett hajolnia hozzám. Sötét bőre van, barna szemei, rövidre nyírt haja, s laza megjelenése. A cigit, amit az előbb adtam neki egyik kezében tartja, a másikat lezserül farmerének zsebébe dugja.
- Új vagy – állapítja meg, majd újra beleszív cigijébe. Fejemben folyton csak az a gondolat kering, hogy nem akarom Ront még jobban kihozni a sodrából, így hamar egy jó kifogáson kezdek el agyalni, miért nem maradhatok itt kitárgyalni idekerülésem részleteit.
- Igen, új. Viszont most mennem kell – mondom, s válaszra nem várva fordulok sarkon.
- Nem hiszem, hogy arra kellene menned – ismét megtorpanok, ám ezúttal a kíváncsiság az oka.
- Miért? – kérdezem már a férfi felé fordulva.
- Mindennapos bolti lopás – vonja meg hanyagul vállát. – A zsaruk itt köröznek. Ha meglátnak, bevisznek – magyarázza. Először nevetségesnek találom az egészet, hiszen miért vinnének be találomra egy utcán megpillantott fiatal lányt? Ám jobban belegondolva kezd reális lenni a történet.
Sóhajtok, majd pár lépést teszek előre, egészen, míg nem kerülök – a közelről még ijesztőbb – férfi elé.
- Akkor merre?
- Jay vagyok – nyújtja jobb kezét.
- Annie – fogadom el jobbját, majd ismét felteszem az ominózus kérdést, amire meg is kapom a választ.
- Ott a sarkon elfordulsz balra. Mész egyenesen, és ha elfordulsz jobbra, akkor ugyan ott lyukadsz ki, mintha arra mentél volna – biccent abba az irányba, amelyikbe pár perce elindultam.
- Kösz – mosolygok rá ezúttal már felszabadultabban. Egy könnyed mozdulattal fellépek a ládákból felállított emelvényre, kezemmel felsegítem magam a már egy-két helyen megrongált kerítésre, majd könnyedén átlököm magam a túloldalra.
- Megvagyok – értesítem Jay-t, mikor sikeresen földet érek.
- Jól van! És ne feledd csajszi! Bármire szükséged van, itt megtalálsz – köti lelkemre, amit boldogan reagálok le pár kedvesebb szóval, majd elindulok. Csodálkozva nézek körbe, s könyvelem el magamban, hogy olyan, mintha nem is New York utcáin járnék. A falakon egy üres rész sincs, minden centimétert grafiti fed, a lámpák közül is csak pár ég, azok is pislákolnak. Az úttesten párszor átszalad egy kóbor kutya, a sikátorba állított kukák néha furcsa zajokat hallatnak.  
- Jézusom – kiáltok fel, mikor hirtelen neki megyek valakinek. Az ismeretlen szívéhez kap, innen tudom, hogy ő is megijedt. Ijedten hajamba túrok, próbálok nem rosszul lenni az ijedségtől bár ez még úgy is nehéz, hogy szemmel láthatóan a velem szemben álló személy is megijedt.
- Sajnálom. Elkalandoztak a gondolataim – szólal meg pár másodperccel később, mikor már megnyugodott.
- Egy csónakban evezünk – dőlök neki a hideg, és egyben koszos falnak.
- Várjunk csak… Te nem Annie vagy? Ron Annie-e – mutogat mutatóujjával. Felkuncogok a Ron Annie-e kifejezésen.
- Teljes életnagyságba – mutatok végig magamon, miközben próbálok rájönni ki áll velem szembe. Nem sokat látok belőle, arcát elrejti a búskomor sötétség, hangjáról pedig nem ismerem meg.
- Te pedig… - kezdem el, remélve, hogy befejezi helyettem.
- Zayn – siker. Ahogy előrébb lép, egy pillanatra megpillantom barna szemeit, ébenfekete haját.
- Te voltál ma ott a bárban, nem igaz? – mutatok felé, mire harsányan felnevet.
- Sokan voltak ma ott – vonja fel egyik szemöldökét, ajkait féloldalas mosolyra húzza. Megforgatom a szemem gúnyos hangnemén, de nem hat meg annyira, hogy felkapjam a vizet.
- Tudod, hogy értem – mondom unottan, miközben ellököm magam a faltól.
- Igen, tudom. És igen, én voltam – válaszol egyszerre két kérdésre. Kezeit fekete nadrágjának zsebébe dugja, alaposan körbenéz a kihalt utcán.
- Mit keresel errefelé? – kérdezi. Nincs sok kedvem elkezdeni mesélni neki a bonyolult történetét annak, hogyan is kerültem ide, így tömören letudom a válaszadást:
- Sétáltam, és itt lyukadtam ki – vonom meg a vállam.
- Ide nem lehet csak úgy kilyukadni – válaszol szinte azonnal, mintha számított volna arra, hogy ezt fogom mondani.
- Elég hosszú történet – sóhajtok.
- Van időnk.
- Lehet, hogy neked van. Nekem nincs. Ron már hívott, hogy hol vagyok – hadarom el, majd kikerülve őt folytatom utam.
- Még látjuk egymást – kiált utánam. Nem fordulok meg, hüvelykujjam a magasba emelem. Hallom halk kuncogását, de magamra öltöm a ’ nem törődöm ’ álcát, és úgy folytatom az utam, egészen míg el nem fordulok jobbra, és ki nem lyukadok oda, ahová a másik útvonal is vitt volna.
- Még rövidítettem is – gondolom magamba.

Igyekszem halkan becsukni a bejárati ajtót, hogy ha esetleg Ron már elaludt, még véletlenül se keltsem fel. Szemeimet összeszorítom, mikor zajt hallok a hálószobák felöl, ennek ellenére még nem könyvelem el bukottnak a mutatványt. Tornacipőmet lerúgom, a többi cipő mellé rakom, majd lábujjhegyen osonok végig a konyhán, a nappalin, míg el nem érem szobám ajtaját.
Megkönnyebbülten fújom ki az eddig bent tartott levegőt, s nyomom le a bronzra festett kilincset.
A szoba ajtaját haláli csendben csukom be, ám hamar rájövök, hogy felesleges csöndben lennem; Ron még nem alszik. Mivel szobája közvetlen az enyém mellett van, könnyedén áthallatszanak a hangok, így most is hallom, mit mondd. Szemöldököm összeráncolom, míg rá nem jövök, hogy telefonál.
Fülemet a falhoz nyomom, mikor az eddig tisztán érthető beszélgetés elhalkul, majd teljesen el is áll.
- Áu – kiáltok fel, és azonnal fejemhez kapok, mikor az ajtó hirtelen kinyílása következtében megfejelem az ágyam fölé szerelt polcot.
Ron komoly tekintettel csukja be maga mögött az ajtót, majd ül le az egyik babzsákba.
- Mit kerestél azon a környéken An? – kérdezi. Nem mondja ki a nevét New York elhagyatott és lepukkant környékének, én pedig már ebből rájövök, hogy a beszélgetés vége ez lesz; bejelenti, hogy kerüljem el azt a helyet.
- Sétáltam – rántok vállat.
- Zayn-nek is ezt mondtad – vonja fel kételkedve szemöldökét. Az a rohadt spicli!
- Nem mondod, hogy felhívott? – kérdezem felháborodva.
- De An, felhívott – válaszol rezzenéstelen arccal. Gúnyosan horkantok, megcsóválom a fejem.
- Az a környék nem neked való! – áll fel helyéről, mintha már befejeztük volna a beszélgetést.
- Ó, tényleg? És ezt Te mondod, vagy Ő? – háborodok fel Ron befolyásolhatóságán.
- Mindketten! Nem ismered New Yorkot! Ez már nem Moszkva Annie! – csitít el. Zavartan vakarja meg tarkóját, fel- alá sétálgat a szobában.
- Jó! Nem megyek oda többet. Most jó? – szólalok meg, mikor már nem tudom tovább nézni, ahogy rója a köröket a szobában.
- Hidd el An… Csak a te érdekedben hívott fel – mondja, majd jóéjszakát kíván és elhagyja a szobát.
- Persze! Csak az én érdekemben…

9 megjegyzés:

  1. még még még még*--* nagyon jó rész lett! és kíváncsivá tettél és fuh de nagyon várom a következő részt. Imádtam!♥
    Puszi: Taylor xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Annyira örülök, hogy ennyire elnyerte a tetszésed, hiszen ha valakinek a véleménye, akkor a Tiéd nagyon is számít. ♥ !
      Hamarosan érkezik a következő rész. :)
      Puszi, Alice xx

      Törlés
  2. Szia! Meglepi nálam!:) http://saveme-zayn.blogspot.hu/p/dijak_15.html

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia ! :) Nagyon szépen köszönöm, hamarosan ki is kerül :)

      Törlés
  3. Csodás rész lett!! Várom a folytatást!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, amint időm akad megírni hozom! :)

      Törlés
  4. Szia! Díj nálam:) http://babbie-love.blogspot.hu/p/dijak.html

    VálaszTörlés
  5. Szia!:) Díj nálam: http://eternalfriendsornotbynatalie.blogspot.hu/2013/08/second-award.html :)

    VálaszTörlés