08. Fekete leves

ANNIE ROBB

Poison

Hátamat fáradtan döntöm neki a kopott, - jéghideg falnak, majd csúszok le egészen a földig, míg meg nem érzem magam alatt a talajt. A kis cellaszerű helyiség teljesen leamortizált, arról nem beszélve, hogy semmilyen fűtésre alkalmas tárgy nincs még csak a közelében se. Nagyot sóhajtok, fejemet a falnak döntöm, alsó ajkamat fogaim közé véve kezdem kapirgálni körmömről a fekete lakkot, miközben várom, hogy végre történjen valami. Hosszú percek telnek el eseménytelenül, kezdek teljesen ideges lenni, hisz mióta idehoztak még csak telefonálni sem telefonálhattam. Figyelmem hosszasan elidőzik az íróasztalra rakott tárgyakon, köztük azokon, amik a zsebeim kipakolása során kerültek oda. Tekintetem elszakítom fekete telefonomról, mikor a helyiségbe egy fiatalabb nő lép be. Sötét haja szoros lófarokba fogva pihen feje tetején, rideg kék szemeivel semlegesen mér végig, majd mint a cövek megáll a cellám előtt. 

- Telefonálhat - szólal meg mélyebb hangon, kezeivel zsebébe kotorászik pár másodpercet, majd egy kulcscsomót húz elő, aminek segítségével könnyedén nyitja ki előttem a cella ajtaját. Ahogy elhagyjuk a kis termet, mintha teljesen máshova kerülnénk. A frissen meszelt fehér falakról parafatáblák lógnak le, mindegyik dugig teletűzdelve hivatalos papírokkal, - jegyzet tömbből kitépett színes cetlikkel. Tőlem balra külön kialakított részek vannak, mindegyik kis zugban külön számítógéppel, - íróasztallal, míg a jobb oldalon csukott, néhol nyitott ajtókkal találom szembe magam. Mindegyik ajtó sötétkékre van festve, fehér betűkkel olvasható le róluk, melyik micsoda. 

- Öt percet kap - megfigyelésem félbeszakad, ahogy a nő ismét megszólal. Meglep, a velem szemben lévő íróasztalon elhelyezett vezetékes telefon, nem bántam volna ha legalább ennyi időre visszakapom a mobilom. Nem sok időm van, ezért hamar beütöm Ron számát, majd ujjaimmal az asztalon kezdek dobolni, míg arra várok, hogy felvegye. 

- Mondjad - szól bele, miután már másodszor próbálom hívni. Hangja korántsem olyan kedves, mint általában. Sokkal inkább hangzik sürgetőnek, idegesnek. 

- Segítened kell - mondom a szokásosnál halkabban. Pár másodpercig néma csönd van, tekintetem ide-oda cikázik az irodaként kialakított helyiségben.

- Mi történt? - kérdezi. Olyan a hangja, mintha nem is vele beszélnék, amit annak tulajdonítok be, hogy tucatszor próbált elérni az este, s én nem reagáltam rá. Tudom, hogy haragszik rám, de nagyon bízom benne, hogy nem most akarja kitölteni rajtam a haragját. Nem hagyhat cserben. 

- Hosszú lenne telefonban elmesélni. Kérlek, gyere értem - hadarom, körmeimet idegesen mélyesztem tenyerembe. Ajkamat harapdálom, a vonal másik végén vibráló csönd teljesen kiakaszt. 

- Hol vagy? - kérdése hallatán kissé megnyugszom, ám hamar rájövök, hogy koránt sincs vége, hisz még csak most jön a fekete leves.

- Az őrsön - válaszolok. Szívem hangosan dübörög, bele se merek gondolni, mit fogok ezért még hallgatni, de jelen pillanatban ez érdekel a legkevésbé. Ki akarok jutni innen.

- Bejöttem a bárba, de ha végeztem elmegyek érted és meglátjuk mit tehetünk - hadarja, majd minden köszönés nélkül bontja a vonalat. Nagyokat pislogok, ám azt még magam sem döntöttem el, hogy a beszélgetés melyik része váltja ki belőlem a meglepettség érzését. 

Nem tűnt olyan meglepettnek, mikor közöltem vele hol vagyok, ahogy az is meglepő, hogy nem ordította le azonnal a fejem, s kérdezte meg mit csináltam már megint. 

- Lejárt az idő - lép be ismét a nő, mire csak biccentek. A telefont a helyére rakom, majd követve őt sétálok vissza abba a visszataszító cellába. Mivel a "ha végeztem elmegyek érted" nem árulja el, hogy körülbelül mennyi időt kell várnom Robra az ágyra ülök, nincs szükségem egy komoly felfázásra a hideg talaj miatt. Törökülésbe helyezkedem, hátamat ismét a falnak döntve kezdek el gondolkodni, hogy is kerültem ide. Teljesen nyilvánvaló, hogy a vádakból, amikkel engem illettek semmi nem igaz, de ezzel csak magamat nyugtatgathatom, hisz igen csekély az esélye, hogy Ron hinni fog nekem. 

- Nem mondasz semmit? - kérdezem, miután Ronnal az oldalamon kilépek a rendőrkapitányság ajtaján. A fagyos levegő azonnal megcsapja arcom, a szél sunyin szökik be kicipzározott kabátom alá, s kap bele vállamra engedett hullámos tincseimbe. Ron néma marad, anélkül sétál mellettem, hogy akár csak rám nézne, s ez bosszant. Szemmel láthatóan haragszik rám, némán sétál le a lépcsőn, s nyitja ki az út szélén parkoló fekete autót. Beszállok, a kényelmes bőrülés kissé besüpped súlyom alatt, majd bekötöm magam, s tekintetemet az ablakra tapasztom. Függetlenül attól, hogy hajnali egy óra is elmúlt már az élet nem állt meg. New York utcái ugyanolyan forgalmasak, mint nappal, sőt talán még nagyobb is a forgalom. Tucatnyi fiatal rója az utcákat, szórakozóhelyek fényei díszesítik az eget. 

- Még egy balhé és haza költözöl - szólal meg hirtelen, kijelentése hallatán köpni-nyelni nem tudok. Elhiszem, hogy ideges, hogy haragszik rám, de nem ő dönti el mit csinálok. Elég nagy vagyok már, tudok vigyázni magamra, s attól, mert ő tetszeleg a legjobb barát szerepében, még nem mondhatja meg mit csináljak. Szívesen kimutatnám nem tetszésem, de mivel ma már így is sok emberrel összevesztem, csöndben maradok. Nem akarok tovább játszani a tűzzel, több mint valószínű, hogy reggelre Ron megnyugszik, s tiszta fejjel fog gondolkodni. Az út további része csendben telik, egyikünk se szól a másikhoz, amit úgy igazán nem is bánok, hisz nem nagyon tudnék mit mondani. Bocsánatot kérni nem fogok, nincs miért. Semmit nem tettem, ami bocsánatkérést követelne, amúgy sem erősségem a bocsánatkérés. Nem vágyom másra, csak hogy hazaérjünk, elmehessek zuhanyozni, és bedőlhessek az ágyba. Pilláim ólomsúlyúak, alig tudom nyitva tartani a szemem, miközben figyelem az elsuhanó tájat magunk mellett. A hazafelé vezető út hosszabbnak tűnik, mint általában, megkönnyebbült sóhaj szökik ki ajkaimon, mikor megpillantom a bézsszínű tömbházat, amibe lakunk. Ron leparkol, bezárja az autót, majd elindulunk fölfelé. Meglep, mikor nem kezd a kulccsal bíbelődni, könnyedén nyomja le bejárati ajtójának kilincsét. A fények, s a hangok, amik bentről szűrődnek előre hamar tudtomra adják, hogy a lakás nem üres, s ahogy beljebb megyek teljes életnagyságban láthatom a vendégeket, akik közül egy számomra kimondottan nem kívánatos személynek számít. 

Jake azonnal rám mosolyog, amit halványan viszonozok, majd nem törődve a kanapé másik felén elterülő alakkal rúgom le a tornacipőmet, s megyek a szobámba minden hang nélkül. Tüntetőleg hangosan vágom be magam után az ajtót, szinte visszaszámolom a másodperceket, mikor kiabál be Ron, hogy ne csapkodjam az ajtót, de ezúttal semmi. Kabátomat a fotelba dobom, majd a fürdőbe sétálok, s miután minden ruhámat a szennyes kosárba dobom beállok a zuhanyzóba. Több mint húsz percig hagyom, hogy a forró víz égesse a bőröm, szemeimet csukva tartom, teljesen elkalandoznak a gondolataim. Hatalmas gőzfelhő nyer utat, amint kilépve a fürdőből a szobába sétálok, miközben egy törölköző segítségével alaposan áttörlöm a hajamat. Fáradtan dőlök rá az ágyra, el se hiszem, hogy végre itt vagyok, s hogy végre vége van ennek a szörnyű napnak. Oldalra fordulok, tekintetem elidőzik a nagyváros fényein, miközben lassan hagyom, hogy az álom maga alá taszítson, ám mielőtt végleg álomvilágba menekülhetnék, egy kopogás hoz vissza a valóságba. 

- Gyere - kiáltok ki, próbálom nem leleplezni a hangomban megbújó haragot. Már várom, hogy Ron kék szemei feltűnjenek szoba ajtómban, ám amikor az ajtó kitárul, s a mögötte álló alak belép, teljesen ledöbbenek.

07. Talán meg is érdemled [ ... ]

Annie Robb

Sweet Child O'Mine

Remegő ajkakkal fújom ki a cigaretta füstöt, miközben kabátomat jobban összehúzva magamon támaszkodok neki a hideg téglaépület falának. Még magam sem jöttem rá, miért zaklattak fel ennyire a történtek, csak annyit tudok, hogy egész testemben remegek, akár a nyárfalevél. Dühös vagyok, hiszen semmi joga nincs ahhoz, hogy bele szóljon abba; mit hogyan csinálok. Az én életem, s ha nekem ahhoz van hangulatom, hogy ezzel a társasággal ütöm el az időt, akkor - mondhat bárki bármit - így is fogok tenni.
Ki ő, hogy megmondja mit csináljak? Csak egy barátom barátja, aki alig pár napja ismer, mégis azt hiszi annyi mindent tud rólam. Nagy levegőt veszek. Megpróbálok megnyugodni, hisz sehová nem vezet ha csak még jobban felhúzom magam. A kezemben szorongatott csikket a földre dobom, rátaposok, majd könnyed mozdulattal ellököm magam a hideg faltól. Rakoncátlan tincseimet hátra tűröm, próbálom megakadályozni, hogy a szél szemembe fújhassa őket.
- Megnyugodtál? - ugraszt ki egy hirtelen férfi hang, amit amint meghallok ismét ideges leszek.
- A saját érdekedben mondom, hogy szállj le rólam - förmedek rá, bár a sötét miatt csak körvonalát látom kirajzolódni az utcai lámpa árnyékában.
- Én is a saját érdekedben mondom, hogy ne találkozz velük többet - Zayn fejével a hatalmas épület felé biccent, pár lépést tesz csak felém.
- Mégis miért kéne hallgatnom rád? - kérdezek rá arra, ami már elég rég óta fúrja az oldalam. Hangomból csöpög a gúny, legkevésbé sem szeretném, ha akár csak megfordulna a fejében, hogy megváltoztathatja a véleményem.
- Mert ugyan olyan ostoba vagy, mint amilyen pár évvel ezelőtt én voltam! És nem akarom, hogy beleess ugyanabba a hibába, amibe én beleestem annak idején! - válaszol, kezével idegesen mutogat.
- Téged az miért érdekel, hogy én mit kezdek az életemmel? - makacskodom továbbra is. Érzem, hogy ez a beszélgetés - már ha lehet annak nevezni - is vitába fog torkollni.
- Tudod mit? Én se tudom! Ha még ezek után is makacsul kiállsz ezek mellett az emberek mellett, talán meg is érdemled azt, amit kapni fogsz! - emeli fel a hangját. Meglep, milyen hamar szakad el nála a cérna, de ez csak pár pillanatig tart, hiszen hamar kapom magam azon, hogy én is felemelem a hangom:
- Helyes! Örülök, hogy végre eljutott a tudatodig, hogy egyedül is boldogulok! - kiabálok már én is. Gúnyos nevetése hallatán csak feljebb megy bennem a pumpa, szívesen oda lépnék és képen törölném. Ehelyett csak gyors léptekkel indulok el a bejárat felé, ám ebben Ő megakadályoz. Kezét vékony csuklóm köré fonva akadályozza meg, hogy elmenjek, de ez nekem nincs ínyemre. Hirtelen fordulok felé, a pofon pedig abban a pillanatban csattan az arcán. Látom rajta, hogy meglepte a hirtelen ütés, szabad kezével azonnal arcához kap, míg a másikkal majdnem csak eldobja magától az én kezemet.
- Nem tűröm, hogy fogdossanak - sziszegem dühösen, cseppet sem érdekel mit reagál arra, hogy megütöttem. Eltelik pár másodperc míg csendben állunk, de végül Zayn az, aki faképnél hagyva a másikat véget vet a beszélgetésnek. Megvárom, míg már egyáltalán nem látom Zayn alakját, majd folytatom utam a lépcsőház bejárata felé. Könnyedén kilököm magam előtt az ajtót, belépek a hideg lépcsőházba, ám amikor az ajtó becsukódik és én neki dőlve gondolkodni kezdek rájövök, hogy jelen pillanatban semmi kedvem emberek közt lenni. Hirtelen fordulatot veszek, kilépek a hűvös levegőre, ahol a szél azonnal belekap hajamba. Kezeimre jobban ráhúzom a kabátom ujját, majd zsebre dugom őket, így indulok el, bár még én sem tudom hová megyek.

A lábaim automatikusan mozognak, az agyam nagyjából már azóta nincs képbe, mióta kiléptem a lépcsőházból. A hatodik alkalom után már nem számoltam, hányszor rezgett a telefon a zsebembe, valamiért most nem tud érdekelni az, hogy van olyan, aki aggódik értem. Megugrok, mikor egy éles dudaszó visszaránt a valóságba, majd miután felfogom mi történik egy bocsánatkérésnek titulált intéssel elintézem a helyzetet. A járdára érve megrázom magam, hisz most is majdnem elütöttek. Ébresztő! Szólók magamra, majd egy mély levegővétel után úgy határozok, hogy már elég késő van ahhoz, hogy haza mehessek. Körbe nézek a még mindig forgalmas utcán, megkönnyebbülök, mikor rájövök; alig pár háztömbnyire van Ron lakása.
Átvágok két nagyobb irodaház között, próbálok elkerülni minden olyan szituációt, mikor akármilyen emberi lénnyel kapcsolatot keljen teremtenem. Sóhajtok, mikor megpillantom az utamat elzáró hatalmas konténereket, de ez sem ijeszt vissza. Egy-két perc gyötrelmes szenvedés után sikerül átmásznom a konténerek tetején, s egy ugrással ismét a stabil talajon találhatom magam.
Az utam további része zavartalanul telik. Szerencsére megúszom sértetlenül, és bambulásom ellenére, most nem kerülök életveszélyes helyzetbe. Mivel az emberek nem szívesen szólnak egy kapucnis, fekete ruhás személyhez - függetlenül attól, hogy az illető nő vagy férfi - az emberi kapcsolatteremtéseket is sikerül elkerülnöm.
A sarkon befordulva szemet szúr a rendőrautó ami a ház előtt áll, de nem kerítek neki nagy feneket. Ugyanúgy folytatom az utam, hiszen nem vágyok másra csak hogy végre lefeküdhessek és elbújhassak a világ elől. Fellépek a járdára, lazán kerülném ki a villogó lámpákkal pihenő rendőrautót és a mellette szobrozó férfit, ám ő elém lépve megakadályozza ezt.
- Annie Robb? - az, hogy a nevemen szólít enyhe kifejezés, hogy meglep. Lassan pillantok rá kapucnim alól, rideg kék szemei üvegesek.
- Igen - mondom halkan, ugyanakkor udvariatlanul. Nem törődök az előttem álló, szigorú pillantásával engem célzó rendőrre. Biztos vagyok benne, hogy valami jelentéktelen dologgal kapcsolatban állított meg, de amikor fejével int a társának aki komor tekintettel száll ki a kocsiból, ez a gondolat kezd szertefoszlani.
- Annie Robb! Letartóztatom drogkereskedelem és illegális kábítószerek használatának gyanújával!

06. Reggelre mindent elfelejtünk

Annie Robb

Applause

A sok kioktató szöveg ellenére, amit az elmúlt három napban felváltva kaptam legjobb barátomtól és Zayntől, rezzenéstelen arccal lépek be a kissé már leamortizált lakóház ajtaján. A sötét, s hideg lépcsőház falai komorak, így inkább eltekintek a szokásos nézelődéstől, s kizárólag lábam elé nézve sétálok el a megadott számmal ellátott ajtóig. Kezemet kétszer is kopogásra emelem, hisz akármennyire nem vagyok befolyásolható, akaratom ellenére is eszembe jutnak a dolgok, amit Ron mesélt. Na, nem mintha bármilyen konkrét dolgot közöltek volna, csupán ködösen, - burkoltan beszéltek arról, miért nem kellene ide jönnöm. Megrázom magam, mikor arra a döntésre jutok, hogy ostobaság lenne pár elég hihetetlen történet miatt segget csinálni a számból, így kezemet hirtelen felemelve kopogok be igenis határozottan a faajtón. Nem telik el sok idő, az ajtó kinyílik én pedig szemtől szembe találom magam egy számomra ismeretlen, vörös - ha nem inkább piros - hajú lánnyal.
- Bocs, azt hiszem elnéztem a házszámot - kezdek mentegetőzni azonnal, miközben ismét cetlimre pillantva állapítom meg magamban, hogy; nem, a házszám stimmel.
- Nem hiszem. Annie?! - mosolyog kedvesen, egyik szemöldökét felhúzva a lány. Némán bólintok, de arra nem számítok, hogy bólintásom után röpke fél perccel már a lakásban tudhatom magam. Pillantásom össze-vissza cikázik a kissé lepukkant, - nem túl tágas előtér falai között, próbálom befogadni az elém táruló látványt.Téglafal, szemmel láthatóan régi bútorok, a sarkánál kissé megrepedt tükör. Jay tényleg itt él, vagy ez csak egy ideiglenes összejöveteli hely lehet?
- Egy sört? - ugraszt ki gondolataimból a vöröske. Ajkaimon mosoly formálódik, lelkesen bólintok a feltett kérdésre. Bőrdzsekimet lekapom magamról a fal mellett pihenő szekrényre rakom. Mutatóujjamat végighúzom az enyhén poros szekrényen, miközben követem vöröskét át a nappalin keresztül egy olyan helyiségbe, ami azt hiszem normális esetben konyha lenne. Ám itt, semmi nincs egy sörrel dugig felszerelt hűtőn, pár széken és egy öreg asztalon kívül. Persze a konyhabútor itt is megtalálható, bár nem vagyok benne biztos, hogy az itt található tákolmányt nevezhetem konyhabútornak.
- Kösz - köszönöm meg a már behűtött sört, mikor a kezembe kapom. Vöröske könnyedén felpattan a konyhapultra, félő, hogy összedől csöpp termete alatt. Az egész lány vaságyastól lehet 20 kiló. Vörös haja enyhén hullámosan omlik le vállán, frufruja enyhén szemébe lóg, ám kék szemei így is világítanak.
- Agnes vagyok - mosolyog boldogan, sörösüvegét enyhén felemeli.
- Annie, de ezt már tudod - mutatkozom be én is, miközben követve példáját a levegőbe emelem az üveget, majd egy Isteneset kortyolok belőle.

Jay legkevésbé sem poénos viccei után mindenkinek felüdülés volt kimenni még egy sörért, majd visszatérve a nappaliba helyet foglalni a földön egy körbe, hogy folytathassuk egymás megismerését. Azt hiszem, itt sem az a megfelelő megfogalmazás, hogy egymást ismerjük meg, hiszen rajtam kívül itt mindenki ismer mindenkit. Ettől függetlenül mindenki lelkesen mesél el mindent, amit tudnom kell róla, hogy utána én is elmesélhessek mindent, amit fontosnak találok magamról. Mindenkinek elég meglepő volt, mennyire keveset akartam mesélni magamról, s biztos vagyok benne, hogy nem fogják ennyiben hagyni, hiszen nem is egy olyan dolog volt, amire kíváncsiak lettek volna, de én lerendeztem azzal, hogy majd egyszer.
- Mit szólnátok, egy kis játékhoz? - veti fel az ötletet Elsie, miközben elmélyülten kotorászik táskájában. A többiekkel vállvonogatva nézünk egymásra, röpke órák alatt kiismertem El vad természetét, így a legrosszabbra készülök fel.
- Kérdez-felelek. Bárki kérdezhet bárkitől, de aki nem válaszol, az vagy levesz egy ruhadarabot, vagy ... - nem folytatja tovább. A kezében lévő, fehér porral teli zacskó meglóbálása mindenkivel tudatja a második választási lehetőséget. Ahogy megpillantom a tasakot gyomorgörcs lesz úrrá rajtam, de hamar lenyugtatom magam, hiszen sosem voltam szégyenlős. Egy-két ruhadarabba pedig még senki nem halt bele.
- Mint minden ötleted, ez is nagyszerű El, de el kell intéznem valamit. Majd jövök - áll fel Jay, s válaszra nem várva kapja fel bőrkabátját és lép ki a bejárati ajtón. Az "alfa hím" távozása senkit nem visel meg igazán, egy újabb sörrel a kezünkben állunk neki a játéknak.
Magam sem tudom hogy sikerült négy körön keresztül megúsznom, hogy tőlem kérdezzenek, de mikor Eric végignéz a körbeülteken és tipikus görény vigyorral az arcán rám pillant, már tudom, hogy ez most megváltozik.
- Mivel te új vagy még itt könnyűvel kezdünk. Mikor és kivel vesztetted el a szüzességed? Vad volt? Egy éjszakás kaland?
- Ne már! Tőlem sem ilyeneket kérdeztetek, mikor új voltam! - háborodik fel Elsie, persze a hangjában hallani, hogy viccel. Akármilyen gyengének tűnik a kérdés, ideges leszek ezt hallva. A fejemben akaratom ellenére pörög le a kisfilm, amit akármennyire szeretném, nem tudok megállítani.
Minden szó nélkül állok fel, s rántom le magamról fehér atlétámat, miközben áldom az eget, hogy reggel alávettem egy fekete sporttrikót. Elsie és Agnes szemei elkerekednek, Eric azonban gúnyosan vigyorogva mér végig.
- Ha ez a kérdés kifogott rajtad, mi lesz később csajszi? - teszi fel a kérdést halálosan komoly arccal Agnes, miközben kiveszi Eric kezéből a cigarettát, s mélyet szippant belőle.
- Ez érzékeny terület, nem lesz gond - mondom halkan, könnyedén huppanok le a helyemre, tekintetemet nem szakítom el Ericétől.
- Haladjunk - csapja össze tenyerét Elsie, és máris Agnes felé fordul ezzel tudatva mindenkivel, hogy őt szemelte ki.
- Mi van közted és Jay között? - a kérdés elég hirtelen érkezik, Agnes mégse néz ki úgy, mint aki meglepődött.
- Egyszer-kétszer átjön hozzám este, de reggelre mindent elfelejtünk és megyünk mindketten a magunk dolgára - vonja meg lazán vékony vállait Agnes, majd beletúr rakoncátlan tincseibe, s egy elégedett vigyort varázsol arcára.
- Oké, én jövök - dörzsölöm meg tenyeremet. - Elsie...
Torkomra ég a szó, mikor a bejárati ajtót valaki kivágja, így az hatalmas hangzavarral vágódik neki a falnak. Mindannyian megugrunk, mégis én döbbenek meg legjobban, mikor egy ismerős arcot pillantok meg befelé haladni a lakásba, akárcsak egy tank.
- Mit keresel itt? - teszem fel az első kérdést ami felmerül bennem, ám válasz helyett csupán annyit kapok, hogy alkaromnál fogva vagyok kirángatva a hideg lépcsőházba.
- Mégis, mit képzelsz magadról? - állok meg, hogy egy határozott mozdulattal kitéphessem a kezem Zayn kezei közül.
- Mi volt előbb? A vetkőzés vagy a drog? - kiált rám olyan hangerővel, hogy még engem is meglep.
- Nem mintha közöd lenne hozzá, de én nem drogoztam - emelem fel én is a hangom. Barna szemei szikrákat hánynak, összerezzenek mikor idegesen a falhoz vágja az eddig a kezében szorongatott tárgyat, ami felismerhetetlenné törik.
- Felesleges drámáznod! Nem vagyok egy gyerek, aki nem tud magára vigyázni! - mondom halkan, magam sem tudom miért, de nincs kedvem kiabálni. Szó nélkül fordítok hátat Zaynnek, hogy otthagyva őt visszamenjek a többiekhez, de egy nálam erősebb kéz ismét megállít.
- Nem tudom, mit nem lehetett megérteni azon, hogy ne gyere ide többet. Segíteni akarok - sziszegi, álla megfeszül.
- Nem érted, hogy nem szorulok a segítségedre? Boldogulok egyedül. Értsd meg te is, és Ron is! - emelem fel ismét a hangom. A hirtelen hangerő eltereli a figyelmét, így könnyedén tépem ki vékony kezem erős markából.
- Ha most visszamész oda, elvágod magad - mondja, de valamiért bosszússá tesz a hangjában tomboló nyugodtság. Miért akarom, hogy erőszakos legyen? Miért nem akarom, hogy ilyen könnyen lemondjon arról, hogy meggyőzzön? Miért nem lehet minden olyan egyszerű elkerülni ezt a helyet, mint amennyire ők elképzelik? S ami a legfontosabb... miért akarják, hogy elkerüljem ezt a helyet?

Életjel

Sziasztok!

Nem is tudom, hol kezdjem, hiszen annyi mindent szeretnék mondani. Azt hiszem, a leghelyesebb az lenne ha egy nagyon nagy bocsánatkéréssel indítanék, hiszen pontosan augusztus 25.-e óta nem hallottatok felőlem, ha csak nem egy másik blogomon láttatok némi aktivitást. Nem fogok kifogásokat keresni arra, miért nem jelentkeztem sem új résszel, sem magyarázattal, egyszerűen megmondom őszintén; lusta voltam. A hétköznapok mostanában hihetetlen nehezek, minden nap rengeteg tanulnivaló, ebből kifolyólag minden alkalommal alig várom a péntek délutánokat, mikor egy kicsit pihenhetek. Persze a hétvégék se csak pihenésből állnak, hiszen ez már nem általános iskola... itt bizony sokkal nagyobb a követelmény. Nem egyszer előfordul, hogy teljes délutánokat töltök egy-egy könyv/füzet felett, annyit kell készülni. Sokszor rászántam már magam, hogy; na most nekiállok az írásnak, de mindig jön valami, ami miatt megrekedek. Az igazat megvallva ez a valami nem más, mint egy fiú... Igen, azt hiszem bekövetkezett az amitől nagyon-nagyon féltem mindig is. Elképzelhetőnek találom, hogy beleszerettem egy fiúba.. Ebből következik, hogy minden adandó alkalommal inkább vele beszélgetek, minthogy belemerüljek az írásba. Szégyellem magam, mert tudom, hogy ez nem ok arra, hogy minden mást elhanyagoljak...
Azt hiszem, túl sokat vállaltam magamra, hiszen már nyáron is megküszködtem azzal a négy történettel, aminek neki álltam. Tisztában voltam vele, hogy szeptembertől még nehezebb lesz, ezért nem is egy blogomon szünetet jelentettem be, de van olyan is, amit felfüggesztettem egy időre. Mindegyik történetet imádom, attól függetlenül, hogy 23 részes, vagy csak 2 részes. Nem véletlenül álltam neki mindegyiknek, hiszen mindegyiknek van valami valóság alapja... Ebbe most nem mennék bele.
Komolyan elgondolkodtam azon, melyik blognak lehet jövője és melyiknek nem. Akármennyire rossz, azoknak a blogoknak, amelyiknek nem látok jövőt, bizony be kell zárnom kapuit... ha nem is örökre, egy időre biztosan.

Megmondom őszintén, ezen a blogon gondolkodtam majdnem a legtöbbet, hiszen nagyon alaposan megterveztem már magamban a folytatást, és majdnem csak minden részletet.
Ez is azok közé a blogok közé tartozik, aminek az alapötletét csak úgy egyik pillanatról a másikra megálmodtam, és szinte azonnal bele is vágtam minden tervezés nélkül. Örülök, hogy nem "halt meg" a történet már az első fejezet után, mert volt ötletem hozzá.

Úgy gondolom, ezért a blogért kár lenne, így úgy döntöttem, hogy folytatom a történetet! 

Az, hogy mikor tudom hozni a legújabb részt, még rejtély, de annyit ígérhetek, hogy jövő hétvégén már nagy valószínűséggel olvashatjátok az 6. fejezetet! 

Nagyon köszönök mindent! Jövő héten találkozunk! xx

05. Miért olyan nagy titok?

Sziasztok!

Megérkeztem az új résszel! Talán annyiban lesz más, hogy ezúttal betekintést nyerhettek abba; Zayn, hogyan látja a dolgokat. A végén - mint majd olvashatjátok - már keverem a dolgokat, de ez még csak a kezdet.
Nagyon - nagyon szeretném megköszönni a díjakat, amiket kaptam és igyekszem megcsinálni mihamarabb a chatet is, hogy ott is tudjatok jelezni! Hálás vagyok minden kommentért, és pipáért!
 Jó olvasást! 

Sok puszi, Alice W.

Zayn Malik

Figure 8

Az eddig a kezembe szorongatott cigarettát a földre dobom, rátaposok és kilököm magam előtt a bár ajtaját. Próbálok nem azon idegeskedni vajon ki fog előbb letámadni, a pultos lány, akivel tegnap kicsi közelebb viszonyba kerültem, vagy Annie, amiért „keresztbe tettem” neki, valamelyik nap. Megkönnyebbült sóhaj szökik ki ajkaimon, mikor felmérem a pult mögött munkálkodókat, és megállapítom, hogy a vörös hajú lány ezúttal nincs köztük. Ám ott a másik probléma. Ide-oda kezdek nézelődni, szememmel a szőke hajú lányt keresem, illetve esetleges szúrós pillantását, amivel megajándékozhat. Valamilyen szinten meg tudom érteni, hogy felháborodott, de teljesen nyilvánvaló, hogy ha járt már volna itt, akkor annak a környéknek a közelébe se megy.
A kis asztalhoz érve mindenkivel kezet fogok, viszonozom a kedves mosolyokat amiket kapok, de Anniet sehol nem látom.
- Annie hol van? – kérdezem Ron-tól alig hallhatóan. Nem akarom, hogy a többiek kombinálni kezdjenek, már pedig ismerem a társaságot, és ez lenne belőle.
- Ki ment telefonálni – mosolyog rám barátom, miközben int egyet, hogy menjek közelebb. – Ki van rád élezve. Vigyázz vele – mondja, hangjában megbújik némi szórakozottság.
- Jó tudni – mondom gúnyosan, miközben bele gondolok a következményeibe annak, ha én most kimegyek Annie után. Pár röpke perc alatt megteszem a kifelé vezető utat, néha elnézek a folyosók irányába, hátha Annie mégse ki ment, de egyszer sem pillantom meg. Kilépve a bárból ismét megcsap a hűvös levegő, ami azonnal beszökik barna bőrdzsekim alá. Jobbra, majd balra tekintek a hosszú járdán, de néhány lézengőn kívül senkit nem látok. Hunyorítok, hogy jobban lássam a járda végén lévő lámpa alatt álló lányt, akinek szőke haja laza kontyba van fogva feje tetején, s az oszlopnak dőlve telefonál, de nem tartom valószínűnek, hogy ő az, akit keresek.
- Hát te? – hallok meg egy hangot a hátam mögül, ami egy pillanatra megijeszt, egészen addig míg meg nem fordulok és meg nem pillantom az eddig keresett lányt. Szemöldökét felhúzza, egyik kezében cigaretta füstölög, míg másikat zsebre dugja, hogy megvédje a hidegtől.
- Csak tisztázni akarom a történteket – válaszolok előbb feltett kérdésére. A szél feltámad, így egy kicsit összébb húzom magamon a kabátom. Látom Annie-n, hogy ő is fázik, de eszemben sincs felajánlani, hogy menjünk be. Nem szeretném, ha a többiek is tanúi lennének annak, ha Annie esetleg kiborul.
- Ezen nincs mit tisztázni – mondja, majd még egyet szív cigijébe és azt a földre dobva indul el a bejárat felé.
- De, igen is van. Azt hiszed keresztbe akartam tenni, pedig nem így van – állok az ajtó elé, ezzel megakadályozva, hogy elmenjen.
- Teljesen mindegy, hogy keresztbe akartál tenni, vagy nem. Nem szeretem, ha megmondják mit csináljak. Te pedig elérted, hogy Ron ezt tegye. Megmondta, hogy nem mehetek többet oda – hangjában hallom, hogy korántsem nyugodt. Idegesíti, hogy most sem azt csinálhatja, amit akar. Vagyis nem hagyhat itt.
- Nem gondoltam volna rólad, hogy olyan vagy, aki hallgat másokra – vonom fel szemöldököm. Tényleg nem gondoltam volna, hogy Annie olyan, aki ha mondanak neki valamit, akkor ő azt csinálja. Ő inkább tűnik olyannak, akinek ha azt mondod, hogy jobbra menjen, akkor ő azért is balra megy.
- Nem mondtam, hogy hallgatok rá – mondja ezúttal suttogva. Hatalmas szemei arcomat pásztázzák, ami az olyan dolgok közé tartozik, amit utálok. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy belém látnak...
- Nem véletlen hívtam fel Ron-t. Nem kellene oda menned – terelem vissza a témát.
- És miért nem? – mondja halál nyugodtan. Megőrjít, hogy nem látok át rajta. S ezen a mostanra megtörhetetlennek tűnő nyugodtságon. Ajkait alig észrevehető mosolyra húzza, élvezi a helyzetet, bár azt magam sem tudom miért.
- Úgy érzem, teljesen mindegy mit mondok. Te vissza fogsz járni – mondom ki, amit őszintén gondolok.
- Attól még igazán elmondhatod, miért nem kéne arra járnom – vonja meg vállát, ezzel megerősítve az előbbi kijelentésem.
- Változhat a véleményed? – dőlök neki az ajtónak, tekintettel arra, hogy valószínűleg a válasza igen lesz, már csak azért is, hogy elmondjam neki.
- Nem – őszintesége meglep, ahogyan a csalfa mosoly is az arcán. A váll húzogatással nem foglalkozom, az együtt töltött időben rájöttem, hogy elég sokszor csinálja. Na, nem mintha olyan sok időt töltöttünk volna együtt. Talán két órát összesen, de akkor többször húzogatta a vállát, mint én életemben.
- Akkor mindegy, nem? – lököm el magam az ajtótól. Egy unott mosolyt eresztek felé, majd kilökve magam előtt az ajtót hagyom ott a meglepett lányt.
- Miért olyan nagy titok? – kérdezi, mikor utolér. Nem nagyon kellett sietnie, talán még akartam is, hogy beérjen, és kérdezősködjön.
- Nem titok, de ha ennyire makacs vagy, akkor majd rá jössz magadtól – pillantok rá lopva. Széles mosoly terül el arcomon, mikor szemem sarkából látom, ahogy megforgatja nagy szemeit, majd ajkait összepréselve halad tovább mellettem.
- Nem vagy szimpi – szólal meg végül sértődött hangon. Más esetben azonnal vissza kérdeznék, miért nem, de a sértődöttsége nem hangzik komolyan. Inkább, mint egy vicc.
- Te se nekem – pillantok le rá féloldalas mosollyal az arcomon. Kuncognom kell apró termetén, ami csak most tűnt fel. Alig ér a vállamig.
- Akkor ezt megbeszéltük – szólal meg hirtelen, pillanatok leforgása alatt tűnik el mellőlem és ül be a többiek közé. Mosoly terül el arcán, mikor Lena mondd neki valamit, majd ráérősen leveszi dzsekijét, és maga mellé dobja. Hanyagul dobom le magam a szabad helyek egyikére, így Ron és Adam közé kerülve. Hamar bekapcsolódunk az eddig folytatott beszélgetésekbe.
Míg én, Ron, Jack és Adam a péntek esti meccsről beszélgetünk, addig a velünk szemben ülő lányok elmélyülten beszélgetnek valamiről. Annie lopva rám pillant, és én kapok az alkalmon; kiöltöm rá a nyelvem. Szemöldöke az egekig szökik, amolyan „ki vagy te” nézéssel díjaz, majd visszafordul a lányok felé.


Ahogy végig sétálok a kihalt utcán, akaratom ellenére is eszembe jut az Annie-vel való találkozás, ami ugyan itt történt. Reménykedem benne, hogy itt tartózkodásom során, senki nem kiabál utánam, esetleg az elmúlt egy év után érdeklődve, hiszen a kíváncsiságát ezúttal senkinek nem tudnám jóllakatni. Semmi kedvem, – energiám az elmúlt egy évről beszélni, ennek pedig a fő oka talán az, hogy az elmúlt egy év volt életem eddigi legrosszabb éve.
- Malik! – megtorpanok, magamban szidni kezdem a „szerencsémet” ami még most is megtalál.
A hang irányába fordulok, az ismerős arcú srác az út másik oldalár kocog át, hogy utolérjen. Pár lépésnyire áll meg tőlem, mindketten érezzük a furcsa érzést, hogy ismét szemtől-szemben állunk.
- Jó újra látni – ölel meg végül rég nem látott barátom, akinek gesztusát boldogan viszonozom.
- Jó újra itt lenni – mondom, miután elenged és lazán a kerítésnek dől.
- Hosszú volt ez az egy év – mondja. Nyilvánvalóan arra célozgat, hogy meséljek, ám nekem más ugrik be hirtelen.
- Szeretném, ha Annie-t nem kevernétek bajba – kötöm a lelkére, ellentmondást nem tűrően.
- A szöszi csaj... – mondja, szemei előtt mintha megjelenne a lány. – Kis vadóc – nevet fel halkan, tekintetét rám emeli.
- Ne keveredjen zűrbe – ismétlem magam, és el is indulnék, hiszen a beszélgetést lezártnak tartom. Persze, jó újra találkozni a régi arcokkal, de ez nem a legmegfelelőbb alkalom a mesélésre.
- Te tudod a legjobban, hogy megy ez Zayn. Mindenki a saját kárán tanul – ezt hallva megtorpanok.
Automatikusan játszódik le előttem a jelenet, ahogy Annie ugyan úgy jár, mint én... esetleg rosszabbul. Erős lánynak mutatja magát, de ott megtörne.
- Én elkövettem azt a hibát. Nem akarom, hogy ő is úgy járjon, mint én – mondom, még mindig háttal állva beszélgetőpartneremnek.
- Én figyelmeztettelek már a legelején – reagál lezserül. Szinte látom magam előtt, ahogy hanyagul megrántja vállát, s ajkait gúnyos,-önelégült mosolyra húzza.

- Ebbe ne menjünk bele – próbálom kontrolálni magam, nem akarom, hogy olyat mondjak, amit én is megbánok. Nem akarok még egy emberrel összekapni…
- Egyezünk meg abban, hogy nem fogom erőltetni. Viszont visszatartani sem – ajánlja fel a – szerinte – legjobb megoldást.
- Tudok jobbat – fordulok ismét felé, pár lépést lépek előre, hogy közelebb kerüljek hozzá. – Mostantól maradj távol tőle. Ne keresd, ne jelentkezz, ha ő keres – nézek mélysötét szemeibe, amik vakmerőn állják pillantásom.
Száját féloldalas, ugyanakkor gúnyos mosolyra húzza, miközben bólint.
Tudom, hogy nem fogja megtartani az ígéretét, talán egy bizonyos idejét, de az is jobb a semminél. Magam sem tudom, miért próbálom Annie-t ennyire megvédeni. Talán az dolgozik bennem, hogy nem szeretném, ha ugyan azt végig kéne élnie, amit nekem. Hogy miért? Jó kérdés…

 

04. Egy csónakba evezünk

Sziasztok kedves Olvasók!

Tudom, azt írtam, hogy most jó ideig nem jelentkezem új résszel, ennek okának pedig a nyarat, illetve a nyaralást neveztem meg! Az igazság az, hogy nem tudtam lesz-e időm a programok, illetve a pihenés mellett írni, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nekem az írás a pihenés.
Nem tudok sok mindent mondani erről a részről, talán annyit, hogy egy este alatt íródott. Azt hiszem, nem került többe, mint másfél órámba, ami kicsit boldoggá is tesz, viszont eléggé bizonytalan is vagyok. Nem tudom, elég jó lett-e, de ezt a Ti dolgotok eldönteni!
Szeretném megköszönni az előző fejezethez írt megjegyzést, illetve azt a négy pipát!
Remélem ehhez a részhez is leírjátok a véleményetek, és kérlek titeket, hogy őszintén mondjátok meg, ha nem elég jó! Szívesen fogadok kritikát, természetesen a megfelelő módon megfogalmazva.

Jó olvasást, és további kellemes, - élményekben gazdag nyarat!

Üdvözlettel; 

 

Alice W. 

 ○○○

- Köszönöm – motyogom orrom alatt, majd ráérősen kilépek a trafik ajtaján. Büszkén csúsztatom a cigis dobozt dzsekim zsebébe, majd felnézek a csillagokkal fedett égboltra.
Kezeimet zsebre vágom, s úgy indulok útnak, bár még nem szándékozom haza menni. Igaz, hogy már elég késő van, de valamilyen úton-módon ki kell szellőztetnem a fejem, s erre nincs is jobb mód, mint a séta, s a jóleső cigarettázás, ami ugyan káros; engem mégis jó érzéssel tölt el.

Néha elszakítom tekintetem az unalmas szürke járdáról, körbenézek, hogy ne menjek neki senkinek, de aztán hamar visszatérek a teljesen jelentéktelen pontok feltérképezéséhez.
A parkban már senki nem jár, a fölém tornyosuló lámpák világítják meg a macskakővel kirakott járdát. Próbálok még egyedüllétem ellenére is minél eldugottabb helyet találni, így az egyik öreg fűzfa alatt pihenő padra huppanok le. Öngyújtóm segítségével meggyújtom a vékony szálat, majd azonnal ajkaim közé veszem, s mélyet szívok belőle. A füst gomolyogva hagyja el ajkaimat, majd pár másodperc múlva már nyoma sincs. Így megy ez egészen addig, míg a szál el nem kopik, a csikket elnyomom, majd a közvetlen a pad mellett álló zöld kukába dobom. Október lévén a levegő csípős, könnyedén beszökik vékony dzsekimen, engem ezzel didergésre kényszerítve. Megsimítom karomat, majd lassan felállok, hogy útnak induljak. Lassan félrehúzom a fűzfa lelógó ágait, hajamat kifésülöm hajamból és már el is indulok. A park hatalmas kapuján kiérve még kísértetiesebb a környezet. Az utcán alig bolyong pár ember, a legtöbb boltban már sötét van, és a magasra felnyúló felhőkarcolók se keltik a legmegnyugtatóbb hatást. Kiráz a hideg, miközben elhaladok a parkot körül ölelő kőkerítés mellett.
Felugrok, s talán egy kicsit még kiáltok is, mikor egy fekete macska hirtelen ugrik le a kerítésről, s szalad át előttem a járdán. Megállok, körbenézek.
Alsó ajkamba harapok, s hármat visszalépek, amit semmi mással nem magyarázok, csupán babonás természetemmel. A telefon hirtelen kezd zúgni a zsebembe, ami szintén megijeszt.
- Basszus – motyogom, majd előhalászom a készüléket. Sóhaj szökik ki ajkaimon, mikor megpillantom legjobb barátom nevét villogni szüntelenül a kijelzőn. Eszembe sem jut Ron aggodalmas természete, egészen, míg fel nem veszem a telefont, s ő le nem szid, hogy miért nem tudtam felhívni, és szólni neki, hogy még egy darabig ne várjon. Közlöm vele, hogy nemsokára otthon vagyok, majd minden köszönés nélkül kapcsolok szét, ami miatt biztos, hogy szintén hallgatni fogok.
Átkocogok az úton, ezzel arra az oldalra kerülve, amin végig haladnom kell majd.
- Hé, nincs egy cigid? – a férfihang felé fordulok. A sikátor sötét, csak pár magasabb, - erősebb testalkatú férfit látok bent. Ennek ellenére nyugodt szívvel veszem elő cigis dobozom, s nyújtom a magas férfi felé, aki időközben közelebb jött.
- Tüzet? – kérdezem, miután visszacsúsztatom a dobozt a zsebembe. Biccent, majd lehajol, hogy meg tudjam gyújtani, a már szájába helyezett szálat.
- Kösz – mondja, miután beleszív a cigarettába, s a füstöt kifújja. Biccentek, nem szándékozom komolyabb beszélgetésbe elegyedni az ürgével, így vissza is lépek a megvilágított járdára.
- Nem láttunk még errefelé – kiált utánam.
- Ezt úgy mondod, mintha mindenkit ismernél New Yorkban – kiáltok vissza, miután már visszafordultam felé. Egyik szemöldököm felhúzom, kezeimet ismét zsebre dugom.
- Ezen a környéken mindenkit ismerek – mondja már halkabban. Lép egyet előre, amitől a mellette magasodó lámpa fénye rálátást nyújt eddig elrejtett arcára, amit a sötét miatt még akkor sem láttam, mikor egész közel kellett hajolnia hozzám. Sötét bőre van, barna szemei, rövidre nyírt haja, s laza megjelenése. A cigit, amit az előbb adtam neki egyik kezében tartja, a másikat lezserül farmerének zsebébe dugja.
- Új vagy – állapítja meg, majd újra beleszív cigijébe. Fejemben folyton csak az a gondolat kering, hogy nem akarom Ront még jobban kihozni a sodrából, így hamar egy jó kifogáson kezdek el agyalni, miért nem maradhatok itt kitárgyalni idekerülésem részleteit.
- Igen, új. Viszont most mennem kell – mondom, s válaszra nem várva fordulok sarkon.
- Nem hiszem, hogy arra kellene menned – ismét megtorpanok, ám ezúttal a kíváncsiság az oka.
- Miért? – kérdezem már a férfi felé fordulva.
- Mindennapos bolti lopás – vonja meg hanyagul vállát. – A zsaruk itt köröznek. Ha meglátnak, bevisznek – magyarázza. Először nevetségesnek találom az egészet, hiszen miért vinnének be találomra egy utcán megpillantott fiatal lányt? Ám jobban belegondolva kezd reális lenni a történet.
Sóhajtok, majd pár lépést teszek előre, egészen, míg nem kerülök – a közelről még ijesztőbb – férfi elé.
- Akkor merre?
- Jay vagyok – nyújtja jobb kezét.
- Annie – fogadom el jobbját, majd ismét felteszem az ominózus kérdést, amire meg is kapom a választ.
- Ott a sarkon elfordulsz balra. Mész egyenesen, és ha elfordulsz jobbra, akkor ugyan ott lyukadsz ki, mintha arra mentél volna – biccent abba az irányba, amelyikbe pár perce elindultam.
- Kösz – mosolygok rá ezúttal már felszabadultabban. Egy könnyed mozdulattal fellépek a ládákból felállított emelvényre, kezemmel felsegítem magam a már egy-két helyen megrongált kerítésre, majd könnyedén átlököm magam a túloldalra.
- Megvagyok – értesítem Jay-t, mikor sikeresen földet érek.
- Jól van! És ne feledd csajszi! Bármire szükséged van, itt megtalálsz – köti lelkemre, amit boldogan reagálok le pár kedvesebb szóval, majd elindulok. Csodálkozva nézek körbe, s könyvelem el magamban, hogy olyan, mintha nem is New York utcáin járnék. A falakon egy üres rész sincs, minden centimétert grafiti fed, a lámpák közül is csak pár ég, azok is pislákolnak. Az úttesten párszor átszalad egy kóbor kutya, a sikátorba állított kukák néha furcsa zajokat hallatnak.  
- Jézusom – kiáltok fel, mikor hirtelen neki megyek valakinek. Az ismeretlen szívéhez kap, innen tudom, hogy ő is megijedt. Ijedten hajamba túrok, próbálok nem rosszul lenni az ijedségtől bár ez még úgy is nehéz, hogy szemmel láthatóan a velem szemben álló személy is megijedt.
- Sajnálom. Elkalandoztak a gondolataim – szólal meg pár másodperccel később, mikor már megnyugodott.
- Egy csónakban evezünk – dőlök neki a hideg, és egyben koszos falnak.
- Várjunk csak… Te nem Annie vagy? Ron Annie-e – mutogat mutatóujjával. Felkuncogok a Ron Annie-e kifejezésen.
- Teljes életnagyságba – mutatok végig magamon, miközben próbálok rájönni ki áll velem szembe. Nem sokat látok belőle, arcát elrejti a búskomor sötétség, hangjáról pedig nem ismerem meg.
- Te pedig… - kezdem el, remélve, hogy befejezi helyettem.
- Zayn – siker. Ahogy előrébb lép, egy pillanatra megpillantom barna szemeit, ébenfekete haját.
- Te voltál ma ott a bárban, nem igaz? – mutatok felé, mire harsányan felnevet.
- Sokan voltak ma ott – vonja fel egyik szemöldökét, ajkait féloldalas mosolyra húzza. Megforgatom a szemem gúnyos hangnemén, de nem hat meg annyira, hogy felkapjam a vizet.
- Tudod, hogy értem – mondom unottan, miközben ellököm magam a faltól.
- Igen, tudom. És igen, én voltam – válaszol egyszerre két kérdésre. Kezeit fekete nadrágjának zsebébe dugja, alaposan körbenéz a kihalt utcán.
- Mit keresel errefelé? – kérdezi. Nincs sok kedvem elkezdeni mesélni neki a bonyolult történetét annak, hogyan is kerültem ide, így tömören letudom a válaszadást:
- Sétáltam, és itt lyukadtam ki – vonom meg a vállam.
- Ide nem lehet csak úgy kilyukadni – válaszol szinte azonnal, mintha számított volna arra, hogy ezt fogom mondani.
- Elég hosszú történet – sóhajtok.
- Van időnk.
- Lehet, hogy neked van. Nekem nincs. Ron már hívott, hogy hol vagyok – hadarom el, majd kikerülve őt folytatom utam.
- Még látjuk egymást – kiált utánam. Nem fordulok meg, hüvelykujjam a magasba emelem. Hallom halk kuncogását, de magamra öltöm a ’ nem törődöm ’ álcát, és úgy folytatom az utam, egészen míg el nem fordulok jobbra, és ki nem lyukadok oda, ahová a másik útvonal is vitt volna.
- Még rövidítettem is – gondolom magamba.

Igyekszem halkan becsukni a bejárati ajtót, hogy ha esetleg Ron már elaludt, még véletlenül se keltsem fel. Szemeimet összeszorítom, mikor zajt hallok a hálószobák felöl, ennek ellenére még nem könyvelem el bukottnak a mutatványt. Tornacipőmet lerúgom, a többi cipő mellé rakom, majd lábujjhegyen osonok végig a konyhán, a nappalin, míg el nem érem szobám ajtaját.
Megkönnyebbülten fújom ki az eddig bent tartott levegőt, s nyomom le a bronzra festett kilincset.
A szoba ajtaját haláli csendben csukom be, ám hamar rájövök, hogy felesleges csöndben lennem; Ron még nem alszik. Mivel szobája közvetlen az enyém mellett van, könnyedén áthallatszanak a hangok, így most is hallom, mit mondd. Szemöldököm összeráncolom, míg rá nem jövök, hogy telefonál.
Fülemet a falhoz nyomom, mikor az eddig tisztán érthető beszélgetés elhalkul, majd teljesen el is áll.
- Áu – kiáltok fel, és azonnal fejemhez kapok, mikor az ajtó hirtelen kinyílása következtében megfejelem az ágyam fölé szerelt polcot.
Ron komoly tekintettel csukja be maga mögött az ajtót, majd ül le az egyik babzsákba.
- Mit kerestél azon a környéken An? – kérdezi. Nem mondja ki a nevét New York elhagyatott és lepukkant környékének, én pedig már ebből rájövök, hogy a beszélgetés vége ez lesz; bejelenti, hogy kerüljem el azt a helyet.
- Sétáltam – rántok vállat.
- Zayn-nek is ezt mondtad – vonja fel kételkedve szemöldökét. Az a rohadt spicli!
- Nem mondod, hogy felhívott? – kérdezem felháborodva.
- De An, felhívott – válaszol rezzenéstelen arccal. Gúnyosan horkantok, megcsóválom a fejem.
- Az a környék nem neked való! – áll fel helyéről, mintha már befejeztük volna a beszélgetést.
- Ó, tényleg? És ezt Te mondod, vagy Ő? – háborodok fel Ron befolyásolhatóságán.
- Mindketten! Nem ismered New Yorkot! Ez már nem Moszkva Annie! – csitít el. Zavartan vakarja meg tarkóját, fel- alá sétálgat a szobában.
- Jó! Nem megyek oda többet. Most jó? – szólalok meg, mikor már nem tudom tovább nézni, ahogy rója a köröket a szobában.
- Hidd el An… Csak a te érdekedben hívott fel – mondja, majd jóéjszakát kíván és elhagyja a szobát.
- Persze! Csak az én érdekemben…